A Történet
Párizs, a századfordulón. Christian (Ewan McGregor) ragyogóan tehetséges, fiatal író, aki apja akarata ellenére Toulouse-Lautrec bohém körében tölti napjait. A festő vezeti be a Montmartre művésztársaságába, nem utolsó sorban pedig a mulatók csillogóan dekadens, féktelen világába, ahol szinte minden elképzelhető - kivéve az őszinte szerelmet. Christian azonban őrülten beleszeret Párizs leghírhedtebb mulatójának legünnepeltebb csillagába. Satine (Nicole Kidman) a város leghíresebb kurtizánja, s a kánkán nevű, botrányos táncáról ismert Moulin Rouge színpadán lép fel. Amikor Christian megjelenik az életében, választania kell a fiatalember szerelmes rajongása és egy másik férfi megszállott szenvedélye között.

A Moulin Rouge története az Orpheusz-mítoszból merít, melynek hőse, a dalnok alászáll az alvilágba, hogy megtalálja és visszahozza szerelmesét. A film zenéje a huszadik század számos népszerű popslágerét, többek között Sting, Elton John, Dolly Parton, David Bowie, Lennon és McCartney dalait vonultatja fel.

Kritika

Ugye mindenkivel előfordult már olyan, hogy megnézett egy filmet, amiről mindenki mindenhol csak szuperlatívuszokban beszélt a negatív jelzőket messzire elkerülve?! A sok ajánlástól bizalomittasan beültek az adott filmre, és már a játékidő első öt perce után azon gondolkoztak, hogy milyen halálnemet válasszanak azok számára, akik rávették ennek a "nemnormális" filmnek a megnézésére.

Nos, én eleinte így voltam Baz Luhrmann filmjével, akinek leginkább sajátosan idióta képi humora ellen volt kifogásom már korábbi filmjei (Kötelező táncok, Rómeó és Júlia) kapcsán is. Új filmjének már a nyitóképe riasztólag hatott, és az elkövetkező pár perc eseményei is csak azt jutatták az eszembe, hogy miért nem szeretem a rendező munkáit. De amikor a terem elhagyásának a gondolata már éppen cselekvésbe torkollott volna, azon kaptam magam, hogy a film iránti utálat lassan elillan és fokozatosan csodálattá változik át. Miután a rendező bebocsájtást engedett a "Moulin Rouge" falai közé, ráébredtem, hogy a mozitörténelem legőrültebb hullámvasútján van szerencsém részt venni. Luhrmann képkavalkádjai a századforduló szórakozóhelyének falai között végre megfelelő helyre találnak, a musical műfaja pedig a létező legalkalmasabb táptalajul szolgál a rendező bizarr ötleteinek az elfogadására. Alaposan ki is éli magát, és végeláthatatlanul ontja magából a szemet kápráztató képi megoldásokat, melyek dinamikája Oliver Stone-filmjeinek vadságára emlékeztet. Talán ennek köszönhetően a szöveges részekben az első nagy táncjelent után már szerencsésen visszafogja magát. A zenék számomra meglepő módón nem voltak annyira modern hangzásúak, mint vártam. Madonna Like a Virgin-jére például alig lehet ráismerni, és ehhez hasonlóan szinte az összes számot a "Moulin Rouge" környezetéhez igazították, ami nem is baj. A rendező nagyszerűen alakítja át, illetve alkalmazza őket a film jeleneteibe behelyezve. Kár, hogy nem egy mai számot csak egy-egy pillanatra hagy felcsendülni, és csak amolyan mix-szerűen teszi be őket a filmbe.

Egyébként ez a mix-elem jellemzi a történetet is. Luhrmann és írótársa szemrebbenés nélkül "vesz át" elemeket például a Kaméliás hölgy-ből és a Szerelmes Shakespeare-ből. A szegény költő (Ewan McGregor) beleszeret a halálosan beteg kurtizánba (Nicole Kidman), akit az őt mindenáron birtokolni akaró hercegnek (Richard Roxburgh) ígértek cserébe a mulató támogatásáért. A költő pedig darabjában, melynek színpadra állítását mellesleg a herceg fizeti, megírja kettejük szerelmét. A történet, mint a "Rómeó és Júlia", komédiának indul, melyet Luhrmann a tévedések-vígjátéka közismert alaphelyzetéből indít ki, majd ragyogó érzékkel alakítja át az események folyását tragikus hangvételűbe. Bár már a legelső jelenetben megtudjuk, hogy a történetnek nem lehet boldog vége, de ezt nem is szándékoznak elfeledtetni. Sőt a film, és különösen a Christian darabjának előadása, alatt erre a készítők bravúrosan építenek. Én bevallom régen nem könnyeztem meg egyetlenegy filmet sem, de a Moulin Rouge alatt nemegyszer alaposan elérzékenyültem. Luhrmann olyan profi módon pengeti meg az érzelmek húrjait, hogy abból a közelmúlt romantikusnak szánt mozijai egytől egyig csak tanulhatnak. Luhrmann hatalmas előnye velük szemben, hogy a dalok nyelvén szólítja meg közönségét, amivel könnyedén megérinti az MTV-generáció szívét. Persze csodálatos színészei is alaposan kiveszik a részüket a munkából. McGregor és Kidman lenyűgöző játékuk mellett kimagasló énektudásukkal lepik meg a közönséget. De nem szabad kihagyni a többi kulcsszereplőt sem. A jóformán ismeretlen Richard Roxburgh remekül vegyíti a komikumot és a kegyetlenséget játékában. De bűn lenne nem megemlíteni az eddig szerintem csak arcról ismert Jim Broadbent-et, aki a mulató ellentmondásos tulajdonosát kelti életre.

A filmről kétféleképpen lehet kijönni: idegesen a negyedénél, vagy a vége-főcím közepén felébredve csodálattal teli döbbenetünkből. Én láttam mindkettőt. Két párocska nem bírta ki Luhrmann világát, és otthagyta a filmet, mások viszont (és ők voltak a többen) az utóbb említett módon köszöntek el életük talán legbizarrabb és valószínűleg egyik legegyedibb moziélményétől. Mert a "Moulin Rouge", ha sikerül ráhangolódnod igazi élmény. A rendező az eddig főleg csak mesefilmeknél használt túláradó fantáziájú képi világot és speciális effektusokat úgy használja, mint eddig senki sem. És persze ott van a csodálatos hangélmény, amikor a dalok dolby digital-ban árasztják el a termet. Hihetetlen! Ezt a filmet mozira találták ki, hatását maximum a legprofibb házi-mozi rendszerrel rendelkezők élvezhetik otthon is. Azoknak, akik nem rettenek meg az exrtém dolgoktól, hisznek a mindent legyőző szerelemben, vagy éppen csak simán zenerajongók, ez a film kihagyhatatlan! Bár rétegfilm a javából, de szerintem nemcsak, hogy a 2001-es év kevés kötelező darabjainak egyike, hanem egy külön oldalt érdemlő alkotás a filmtörténelemben.



Forrás:http://www.moziplussz.hu/film.php?id=181