BÉNYEI TAMÁS

Boldog bunbeesés

Philip Pullman: Északi fény. Fordította Borbás Mária. Magyar Könyvklub, Budapest, 1997. 332 oldal, 1590 Ft

Philip Pullman: A titokzatos kés. Fordította Borbás Mária. Magyar Könyvklub, Budapest, 2002. 327 oldal, 1590 Ft

Philip Pullman: A borostyán látcso. Fordította N. Kiss Zsuzsa. Magyar Könyvklub, Budapest, 2003. 502 oldal, 1990 Ft

Valamit tudnak az angolok, legalábbis ami a gyerekkönyveket illeti. Az Alice Csodaországban, a Micimackó, a Fecskék és fruskák, valamint sok más klasszikus után újabban a Harry Potter-könyvek hódítanak, a nehezebb fajsúlyú, inkább kamaszoknak való könyvek sikerlistáját pedig évek óta az utóbbi évtized egyik legnagyobb és legvitatottabb angol könyvsikere, Philip Pullman Az Úr sötét anyagai (His Dark Materials) címu trilógiája vezeti, amely viszonylag hamar, hároméves késéssel eljutott a magyar olvasókhoz is. Az eredeti foglalkozását tekintve irodalomtanár és gyerekkönyvíró Pullman muvével olyasmi történt, ami gyerekkönyvvel még sosem: "felnott", "komoly" regényeket megelozve nyerte el 2001-ben az egyik legtekintélyesebb angol irodalmi díjat, a Whitbread Book of the Yeart.

Az persze más kérdés - és errol folyik a vita a kritikusok közt -, hogy valóban gyerekkönyvrol van-e szó, hiszen Pullman muve a Harry Potternél minden tekintetben sokkal komolyabb, elgondolkodtatóbb, összességében surubb, keményebb, oszintébb szöveg. Talán nem is lényeges, kinek szól Pullman trilógiája: világszerte milliónyi kamasz olvassa vagy harminc nyelven, de valószínuleg legalább ugyanannyi felnott is. Leginkább olyan, mintha az igényes fantasy mufaja találkozott volna az angol irodalom allegorikus, látomásos vonulatával (Milton, Blake, Chesterton, Wyndham Lewis, Charles Williams), csak éppen a Pullmané ízig-vérig ateista allegória. Nem véletlen, hogy Angliában egyesek egyenesen máglyára vetették volna. Az emberi butaság végtelenségébol következoen persze már a Harry Pottert is gyanúsnak találta némely túlbuzgó egyházfi, Pullman trilógiája azonban valóban keményen, kérlelhetetlenül egyházellenes.

A trilógia focíme Milton Elveszett Paradicsomából származik (a régi szép idoket idézoen jó fordításban megjelent magyar kiadásból - noha a Milton-idézet ott áll az elso kötet elején - nemigen derül ki, mi a trilógia címe), a harmadik kötet fejezeteit bevezeto mottók Miltontól, Blake-tol, Emily Dickinsontól valók (a magyar változat másik szépséghibája, hogy a fordító nem kereste vissza a többségükben magyarul is elérheto versrészleteket), ami eleve utal a regények tematikájára és ambíciózusságára is. Pullman nagyszabású muvében arra vállalkozott, hogy egy fantasy-történet keretében újraírja Milton eposzát, helyesebben olyan kozmikus, metafizikai és "kozmopolitikai" víziót teremtett, amelyben radikálisan újraértelmezi a Milton által felvetett és megválaszolt alapkérdéseket: az (emberi) élet értelme, a felsobb hatalom létezése, az emberi természet mibenléte stb.

A letehetetlenül izgalmas történet fohose két felnotté váló kiskamasz, Lyra és Will, akiknek viszontagságai sok-sok párhuzamos világ eseményeit kapcsolják össze, és az angyalok Milton által megénekelt engedetlenségének ismétlésébe, az itt Fennhatóságnak nevezett Isten elleni újabb lázadásba ágyazódnak. Pullman sok leleménnyel, valóban lenyugözo gondolati konstrukcióban kapcsolja össze a teológiai történetetet, illetve annak szenvedélyesen egyházellenes újraírását egyrészt a modern fizika és az evolúcióelmélet egyes belátásaival, másrészt egy olyasféle világszemlélettel, amely a mai ökológiai szemléletmódot ötvözi valami szelíden metafizikus természetvallással. Pullman univerzumában - ahol a mi világunk csak a létezo számtalan világ egyike - létezik egy részecske, amelyet mindegyik párhuzamos világban másként neveznek (a modern fizika például sötét anyagnak hívja, az Északi fény címu elso kötet világában egyszeruen Por a neve), amely nem más, mint az, amit mi tudatnak nevezünk, s amely minden tudatos felnott és minden emberi alkotás körül csoportosul. Ezeknek a részecskéknek az összesurusödésébol jöttek létre az elso lények, az angyalok, akik közül a legelso késobb teremtonek nevezte magát. A többiek fellázadtak - ahogyan ezt Miltontól tudjuk -, és vereségük után az ember nevu kísérleti lény bunbe csábításával álltak bosszút, vagyis azzal, hogy a Por az ember mellé szegodött. Noha Blake és sok romatikus szerint Milton maga sem tudta, de a Sátán pártján állt, Pullman nem is titkolja, hogy ott áll (eltekintve attól, hogy itt nincs Sátán), s hogy szerinte a bunbeesés, a tudat, az önállóság megjelenése a legjobb dolog, ami valaha történt az emberiséggel - bármelyik világban (a trilógia két szép apokrif bunbeesés-történetet is tartalmaz). A mienkhez nagyon hasonló párhuzamos világba született Lyra Belacqua és a mi világunkból induló Will Parry találkozása és barátságának majd szerelmének tétje a bunbeesés megismétlése, a boldog bunbeesés, a világokból lassan elszivárgó Por itt-tartása.

A két foszereplo története Pullman gátlástalanul szinkretikus, eklektikus fantáziavilágaiban a legkülönfélébb elképzelt lények (angyalok, boszorkányok, sámánok, páncélos medvék, hárpiák, szitaköton lovagló epetorök, lélekzabáló Fantomok, egy párhuzamos világ másfajta evolúciós logikája szerint kialakult értelmes négylábúak) színes forgatagában zajlik, de mind közül a legérdekesebbek - a trilógia legnagyobb és íróilag is legszebben megoldott leleménye ez - a daimónok. Pullman regényének - a természettudományos és teológiai szálak összecsomózásán kívül - az emberi természet összetett voltának újragondolása a legfigyelemreméltóbb vonása, s ennek alapötletéül szolgál a daimónok létezése.

Lyra világában minden embernek van egy állandó, ellenkezo nemu kíséroje, daimónja, amely valamely állat alakjában létezik. Gyerekkorban állandóan változtatja alakját - Lyra Pantalaimón nevu daimónja leginkább hermelin szeret lenni, de van úgy, hogy molylepke vagy delfin -, a serdülokor után azonban egyszer s mindenkorra rögzített alakot vesz fel. Daimónunktól elválni leírhatatlan fájdalmat jelent (a harmadik kötetben például, hogy bejuthassanak a holtak országába, Lyrának és Willnek ketté kell tépniük önmagukat, ott kell hagyniuk daimónjukat a Léthé túlsó partján). Daimónja mindenkinek van, nekünk is, csak mi nem látjuk, így aztán találgathatunk, hogy a mienk vajon milyen állat borében vagy tollában érezné jól magát. Ahogy az egész életünk során mellettünk-mögöttünk figyelo halálunkat sem látjuk sosem, csak amikor végül megjelenik mellettünk, hogy útnak induljunk (a trilógia egyik legszebb része - gondolatilag is - a halál újraértelmezése és beillesztése Pullman rendszerébe).

Mindig meghökkento, helyenként valóban lenyugözo szöveg Pullman trilógiája; jó volna, ha legalább annyian elolvasnák, mint a Harry Pottert, merthogy annál sokkal jobb. Az mindenesetre örömteli, hogy mi magyarok a jelek szerint a világok sokaságában is ott vagyunk: a valóságoshoz sokban hasonló, de attól sok részletben különbözo "másik" Oxfordban a professzorok vacsora után nem madeirát isznak, hanem tokajit - ahogy a kozmikus lázadást vezeto Lord Asriel is tokaji bort kortyolgat a végso összecsapásra készülve. Bízzunk benne, hogy o talán épp ezért jár nagyobb sikerrel, mint Milton Sátánja.